A diszlexia az olvasás elsajátításának zavara. A diszlexiás gyerek számára – még ha egyébként nagyon értelmes is – az átlagosnál nagyobb nehézséget jelent az írás-olvasás megtanulása. Fontos hangsúlyozni, hogy a diszlexia nem fogyatékosság, hanem részképesség zavar, és semmiképpen nem a gyerek hibája!
Az olvasás egy rendkívül összetett agyi folyamat, amihez sok különböző készség (például szem-kéz kordinácó, ritmusérzék, jobb és bal oldal biztos felismerése, tiszta beszéd, stb.) együttes, összehangolt működésére van szükség. Ráadásul az olvasás elsajátítása közben a gyereknek egy csomó új készséget is be kell gyakorolnia. Ha ezek közül egy vagy több nem elég fejlett, akkor az olvasás nehézkes és nem megfelelő minőségű lesz. A diszlexia tehát ezen képességek sérüléseinek eredménye. A diszlexiás gyerekek jó értelmi képességeik ellenére nehezen vagy egyáltalán nem tanulnak meg helyesen olvasni. Az iskolában sokszor éri őket kudarc és megaláztatás, ami miatt elmegy a kedvük a tanulástól és az olvasástól. Mivel nem szeretnek olvasni, előfordulhat, hogy szókincsük sem bővül megfelelően, vagy fogalmazni nem tanulnak meg eléggé. Sokszor, ha el is olvassák tankönyveiket, nem értik meg teljesen a szöveget, és így középiskolában nem tudnak eredményesen, képességeiknek megfelelően tanulni, emiatt jövőjük is behatárolódik. Pedig a diszlexiás gyerekek teljesen ép értelműek, sokan pedig átlagon felül intelligensek vagy különösen tehetségesek reál tárgyakban.
A diszlexiás gyermekek lassabban dolgoznak, mint társaik: olvasási tempójuk, jelfelismerő képességük eltér a többiekétől. Intelligenciájuk átlagos vagy annál magasabb, ezért ők maguk is alkalmaznak olyan praktikákat, amelyek valamennyire elfedik tanulási zavarukat. Gyakran megismétlik a szó elejét, mintha csak dadognának, krákognak beszéd közben, mintha valami kaparná a torkukat, vagy éppen lélegeznek, mintha pont akkor fogyott volna el a levegőjük. Szívesebben elviselik azt a kritikát, hogy rosszul tagolják a szavakat vagy a mondatokat, mint azt, hogy rosszul olvasnak. Ezekkel a kis időhúzásokkal azt próbálják elérni, hogy megjelenjen a betű a látómezőben, és ki tudják mondani az éppen olvasandó szót. Előfordul, hogy nem is várják ki, míg a betű úgymond “megérkezik”, hanem kitalálják a szó végét, sőt, sokszor a mondat folytatását is.
Mivel memóriájuk, logikájuk igen jó, szóbeli feleleteikkel javítják ki az írásbeli munkáikban szerzett rossz osztályzatokat. A diszlexiások inteligencája semmivel sem marad el társaikétól; az osztálytársak, a szülők, még a pedagógusok is türelmetlenebbek lesznek velük szemben.
Ez a helyzet a magatartásukra is hatással van. A sok kudarc miatt magukba fordulhatnak. Elkeseredésükben azt a feladatot sem oldják meg, amire képesek lennének. Beburkolóznak egy belső világba, magányosak, társtalanok lesznek. Nem szívesen teremtenek kapcsolatokat. Ha nem nyitnak kifelé, azt gondolják, a sikertelenségtől is megkímélik magukat. Vannak, akik nem visszahúzódással védekeznek a sikertelenségtől, hanem ellenkezőleg: mindent megtesznek azért, hogy magukra vonják mások figyelmét. A kisebbekre jellemző a bohóckodás, a csúfolódás, a kötekedés. A kamaszokra jellemzőbb a nagyotmondás, súlyosabb esetben a hazudozás, az iskolakerülés, sőt még a lopás is. Viselkedésükkel, feltűnést keltő magatartásukkal, fölösleges, gyakran idétlen bemondásaikkal zavarják a tanórát. Viselkedésük túlzottan merész is lehet. Vagánykodnak, vakmerősködnek – szerepelni szeretnének. Akár visszahúzódó, akár agresszív, segítségre van szüksége a diszlexiásnak. Ezt leginkább a családtól kaphatja meg. Próbáljuk megérteni problémáikat. Mutassuk meg nekik értékeiket.